Jennifer Black

Helló mindenki! Nem kevés idő után itt van végre a 3. fejezet is. Jó olvasást hozzá, és kérlek, könyörgöm, dobjatok meg minket pár kommival! Köszi: Astoria ;D

3. fejezet


Teljes gázzal repültünk az ismeretlen felé. Nekem legalábbis még ismeretlen volt úticélunk, de néha úgy éreztem, maga Edward sem tudja még hová is megyünk.
-Szerinted hová viszlek?-szólalt meg hirtelen.
-Fogalmam sincs. Miért?
-Ha nem tudod, hogy hova megyünk, miért jöttél velem?
Felnyögtem.
-Azért te is érdekes vagy Edward Cullen. Negyed óráig győzködsz, hogy bízzak benned, és menjek el veled egy olyan helyre, amiről nem is tudom, hogy micsoda, aztán pedig azt kérdezed, hogy miért bízok meg benned, és miért jöttem veled. Nem gondolod, hogy ez enyhén szólva is furcsa?
Edward megrázta a fejét.
-Nem azt akartam kérdezni, hogy miért jöttél velem, hanem azt, hogy miért bízol meg bennem?
-Fogalmam sincs-sóhajtottam-talán az, hogy van valami megnyugtató a szemedben.
-Megnyugtató? Akik valaha is a szemembe néztek, sok mindent mondtak már rólam, de azt nem, hogy "van valami megnyugtató a szememben." Láttak már ott aggodalmat, valami riasztót, sőt, Carlisle még félelmet is látott benne. Igaz, hogy csak egyszer, de még félelmet is! "Valami megnyugtatót" viszont csak te. Ez furcsa.
-Ki az a Carlisle?
Edward az órájára nézett.
-Még öt perc, és megtudod. Amúgy mióta érdeklődsz az orvosi szakma iránt?
Leesett az állam.
-Az orvosi szakma iránt?! Ezt... ezt meg...honnan tudod te ezt?
-Öhm... hallottam amikor Ericnek mesélted.
Ezt aztán meg végképp nem értettem.
-Ericnek? Nem meséltem neki semmi ilyesmit!
-Dehogynem-mondta Edward különös, kihívó hangon-dehogynem-ismételte el még egyszer.
Kezdtem magam rosszul érezni. Szó szerint féltem. Eddig még nem láttam ilyen...ilyen rémisztőnek.
-Állj meg, légy szíves-mondam neki remegő hangon-innen már haza megyek egyedül is.
-Haza? Hiszen az ellenkező irányban laktok! Ráadásul már sötétedik is. Engedd meg, hogy haza vigyelek!
-Nem, köszönöm, majd megvárom, hogy jöjjön egy busz, ami visszavisz a...
-Csitt-vágott a szavamba Edward-hallok valamit...
-Ugyan, csak a szél az...
-Nem! Ezek...ezek...vámp...akarom mondani, ezek emberi gondo...hangok.
-Emberi hangok? Én nem hallok semmit...
-Erre jönnek...nem fordulhatok vissza...-gondolkodott hangosan, majd hozzám fordult- elviszlek hozzánk, jó? Ott majd meglátjuk, mi lesz...
Teljesen lebénultam. A fejem szinte magától bólintott, majd hallottam, hogy valaki ezt kérdezi az én hangomon:
-Milyen messze laktok a várostól?
Egy valahol nagyon távol lévő hang, Edwardé válaszolt:
-Innen kb. tíz percre. Carlisle rendelője közelebb lenne, de nálunk biztonságban vagy.
Szándékosan visszarángattam magam a Földre.
-És akkor most mi a jó fene van?-tudakoltam.
-Öhm... hogy-hogy mi van?
Gúnyosan utánozni kezdtem Edwardot:
-Emberi hangokat hallok. Elviszlek hozzánk, jó? Mit akar ez jelenteni?
-Majd...majd egyszer elmagyarázom.
-Magyarázd el most!
-Nem!-hangja erőszakosan csattant-Te...te ezt... te ezt nem tudod...nem értheted.
-Megértem, ha elmagyarázod-erősködtem.
-Majd nálunk...
A környék egyre kezdett kietlenebbé és vadabbá válni.
-Merre járunk?-kérdeztem.
-Mindjárt otthon leszünk. Mi a városon kívül lakunk.
-Az erdőben?
-Igen. Miért?
-Nem, nem semmi...csak...nem félelmetes ez egy kicsit?
-Mi?
Nagyot sóhajtottam.
-Csak az, hogy én megbízok benned, erre te kirángatsz az erdőbe, nem vagy hajlandó elmondani, hová viszel, és még titkolózol is.
Edward olyan gyorsan fékezett le, hogy lefejeltem a szélvédőt.
-Félsz?-kérdezte-félsz tőlem?
-Nem...tudom. Talán...félnem kéne?
-Igen. Az lett volna okos döntés, ha nem jössz velem. Így már téged is üldöznek...
-Kik? Kik üldöznek?
Edward erre nem felelt, csak nézett rám kitartóan.
-Edward?
Semmi válasz. Aztán...mégis:
-Miért? Miért jöttél velem?
Ezt már nem bírtam tovább, könnyekben törtem ki. Edward először csak ült magatehetetlenül, aztán éreztem, hogy átkarol.
-Úristen, de hideg a karod!-jajdultam fel.
Levette a vállamról a karját.
-Bocsi-mondta-mehetünk tovább?
-Aha-feleltem-mehetünk.
Végre úgy éreztem, hogy megbízok benne. Ha rosszul teszem, akkor is.


Csak suhantunk keresztül az erdőkön. Lassan kezdtem elveszteni az időérzékemet. Egyszercsak megcsörrent a telefonom. Ránéztem a kijelzőre. Loretta volt. Kérdőn néztem Edwardra. Ő bólintott. Felvettem:
-Szia Jenny-hallottam Lottát-nem lenne baj, ha ma később érnék haza? Mondjuk, éjfél után?
-Nem, dehogyis.
-Ja, és nem tudnád elhozni a bioszkönyvem? Tudod, amiből Denverben tanultam.
-Sajnálom, Lotta, de nem vagyok otthon. Eljöttem a közeli erdőbe sétálni. Csak este tudok haza menni busszal.
-Ó, de kár! Na nem baj, lehet, hogy majd hazaugrok én. Jó sétálást!
-Köszi, szia!
-Szia!
Sóhajtottam, aztán letettem.
-Na?-kérdezte Edward-Ki volt az?
-Csak Loretta. Éjfélig nem ér haza. Most már elárulod, hová megyünk, és mi volt az előbbi kirohanásod?
-Nem.
-Hű, de kedves vagy! És miért nem?
-Mert titok.
-Titok? Nem szeretem a titkokat.
Edward mély levegőt vett.
-Márpedig ezt muszáj lesz szeretned, mert nem mondhatom el senkinek.
-Még... Bellának sem?
 -Ő... más helyzet, mert...ő rájött magától is.
Nagyszerű-gondoltam-csak én vagyok olyan hülye, hogy ne jöjjek rá?
-Nem vagy hülye-törte meg Edward a csendet- Bella is sokat nyomozott míg...
-Te olvasol a gondolataimban?
-Csak kicsit-mosolyodott el.
-De...hogy? Én eddig nem hittem az ilyesmiben, de most...
-Figyelj-szakított félbe-felejts el mindent, amit eddig hittél, és nyisd ki a füled. Talán túl korai ezt elmondanom, de azt hiszem, megbízhatok benned. Jól hiszem?
-Persze.
-Akkor figyelj! A világon sokmillió olyan ember él, akikre azt mondják, különleges képességük van. Gondolatolvasók, mágusok, satöbbi. De igazából nem ők rendelkeznek különleges képességekkel, hanem azok, akikről nem feltételezi senki sem, mert titokban tartják.
-Szóval...szerinted léteznek ilyen...lények?
Kérdésemre elmosolyodott, bár ez nem a szokott mosolya volt. Ez a mosoly keserű, erőltetett volt.
-Nagyon, nagyon jól mondtad! Léteznek, és... nem élnek,... lények, és... nem emberek. Jenny, én... én...én egy vámpír vagyok!